A brit alternatív rock két meghatározó zenekara, a Manic Street Preachers és a Suede november 6-án közös koncertet adott a londoni The O2 arénában. A két együttes kapcsolata több mint három évtizedre nyúlik vissza, a mostani közös turné pedig ismét megmutatta, milyen eltérő módon viszonyulnak saját történetükhöz. Míg a Manic Street Preachers koncertjét a korai dalok, Richey Edwards emléke és a kilencvenes évek meghatározó pillanatai uralták, a Suede az újabb szerzeményeinek is fontos szerepet szánt.
A két zenekar először 1994-ben turnézott együtt, majd 2022-ben Észak-Amerikában, 2024-ben pedig az Egyesült Királyságban álltak ismét közös színpadra. Az idei koncertsorozaton felváltva kapják a záró fellépés szerepét, Londonban pedig a Manic Street Preachers kezdte az estét. A walesi zenekar már az első számmal egyértelművé tette, hogy a koncert jelentős részben saját történetének meghatározó korszakairól szól majd.
A nyitódal a Motorcycle Emptiness volt, amely az 1992-es Generation Terrorists album egyik legismertebb szerzeménye. A zenekar összesen négy számot játszott bemutatkozó nagylemezéről, miközben továbbra is egy, a lemez közelgő 35. évfordulójához kapcsolódó bejelentést helyez kilátásba. Az 1992-es album 2027-ben ünnepli megjelenésének 35. évfordulóját, így a korai dalok hangsúlyos szerepeltetése különösen időszerűnek hatott.
Az este egyik legerősebb érzelmi szála Richey Edwards emlékének megidézése volt. A zenekar 1995-ben eltűnt gitárosa és szövegírója máig meghatározó alakja a Manic Street Preachers történetének. Nicky Wire basszusgitáros a Little Baby Nothing előtt Edwards egyik legjobb dalszövegének nevezte a szerzeményt, és felidézte, hogy a számot egykori menedzserük, Philip Hall Askew Road-i lakásában írták.
Wire egy másik pillanatban a zenekar első londoni fellépésére emlékezett vissza, amelyet a The Horse & Groom nevű kocsmában adtak. A visszaemlékezés végén hangsúlyozta, hogy bár ma este hárman állnak a színpadon, a Manic Street Preachers számára mindig négy tag alkotja a zenekart. A kijelentés egyszerre utalt Edwards hiányára és arra, hogy szellemi öröksége több mint harminc évvel eltűnése után is meghatározza az együttes identitását.
A koncert egyik különleges pillanata a ** Die In The Summertime előadása** volt, amely az 1994-es The Holy Biblealbumon szerepel. A sötét hangulatú, post-punk hatásokat hordozó szerzeményt ezúttal trióként játszották el, a turnézenészek, Wayne Murray és Dave Eringa közreműködése nélkül. A dal megszólaltatása a zenekar egyik legintenzívebb alkotói időszakát idézte fel, amelynek jelentőségét a közelmúltban megjelent The Holy Biblekoncertkiadvány is hangsúlyozta.
A műsor azonban nem kizárólag a múltra épült. A legutóbbi, Critical Thinking című albumról is elhangzott a Hiding In Plain Sight, amelyben Nicky Wire vette át a vezető éneket James Dean Bradfieldtől. A frontember humoros felkonferálása után Wire egy rövid részletet is beillesztett az Echo & The Bunnymen Bring On The Dancing Horses című dalából. A fellépés során többször előkerült a zenekarra jellemző szarkasztikus humor, amely oldotta a személyesebb visszaemlékezések súlyát.
Az Everything Must Go korszakát a No Surface All Feeling is képviselte, amelybe egy rövid Total Eclipse Of The Heartrészletet illesztettek. A Bonnie Tyler által híressé tett dal különösen érdekes választás volt egy walesi zenekartól, hiszen mindkét előadó szorosan kapcsolódik Wales zenei örökségéhez. A koncert egyik legnagyobb közönségreakcióját ugyanakkor az A Design For Life váltotta ki, amely ezúttal nem a műsor végén, hanem annak középső szakaszában hangzott el.
James Dean Bradfield egy akusztikus dal kiválasztását a közönségre bízta. A nézők két, Richey Edwards által írt szöveg közül választhattak: a This Is Yesterday és a Kevin Carter szerepelt a lehetőségek között. A szavazást végül a This Is Yesterday nyerte, így a frontember ezt a szerzeményt adta elő akusztikus formában. A pillanat a koncert egyik legközvetlenebb része volt, amelyben a zenekar története és a rajongók személyes kötődése különösen közel került egymáshoz.
A közönséggel folytatott párbeszéd nem mindig alakult ilyen ünnepélyesen. Amikor valaki a Gold Against The Soulalbumról ismert Sleepflower című dalt kérte, Bradfield tréfásan, de határozottan utasította vissza a kívánságot. A rövid szóváltást udvarias ünnepi jókívánságokkal zárta, ami jól illeszkedett a Manic Street Preachers koncertjeire jellemző nyers, mégis közvetlen hangulathoz.
A Suede fellépése más hangsúlyokat kapott. Brett Anderson és zenekara ugyan szintén a brit alternatív rock kilencvenes évekbeli meghatározó szereplői közé tartozik, a londoni koncerten az újabb dalok is fontos helyet kaptak. Ez a megközelítés jól mutatta, hogy a Suede nem kizárólag korábbi sikereire épít, hanem továbbra is aktív, új anyagokkal jelentkező zenekarként kíván jelen lenni.
A két együttes közös koncertje így érdekes kontrasztot teremtett. A Manic Street Preachers a saját múltjával folytatott párbeszédet helyezte előtérbe, miközben a Suede a régi és az új szerzemények egymás mellé állításával mutatta meg jelenlegi alkotói irányát. A közös pontot az jelentette, hogy mindkét zenekar képes volt megőrizni saját karakterét a brit rockzene jelentős átalakulásai közepette.
A londoni The O2 koncertje nem egyszerű nosztalgiaest volt, hanem két, több mint harminc éve működő zenekar eltérő történetének találkozása. A Manic Street Preachers számára Richey Edwards öröksége továbbra is elválaszthatatlan a jelenlegi fellépésektől, a Suede pedig azt hangsúlyozta, hogy a kilencvenes évek sikerei mellett ma is van mondanivalója. A közös turné éppen ettől válik többé egy hagyományos slágereket felvonultató koncertsorozatnál.
A Suede műsorának részletei tovább erősítették az este kettős karakterét. Brett Andersonék a Disintegrate és az Antidepressants című dalokkal nyitottak, majd olyan közönségkedvencek következtek, mint a Trash, az Animal Nitrate és a We Are the Pigs. A zenekar a Tribe című új szerzeményt is bemutatta, amelyet Anderson az első sorokban álló rajongóknak ajánlott.
Különleges pillanat volt a Still Life visszatérése is: Anderson énekét Neil Codling zongorajátéka kísérte. A koncertet végül a Metal Mickey és a Beautiful Ones zárta, utóbbi alatt az énekes a közönség közé is bemerészkedett.
A Manic Street Preachers műsora az If You Tolerate This Your Children Will Be Next című slágerrel ért véget, amelyet az egész aréna együtt énekelt.
A OneMusic korábban már beszámolt a közös koncertsorozat bejelentéséről: Manic Street Preachers és Suede: közös brit arénaturné 2026 őszén.
