A Krewella nem a csúcsot keresi új albumán

Jahan és Yasmine Yousaf, vagyis a Krewella kiadta negyedik stúdióalbumát, a Peak-et. A 12 számos lemez címe elsőre akár a duó pályájának újabb csúcspontjára is utalhatna, valójában azonban éppen azt kérdőjelezi meg, hogy létezik-e egyáltalán ilyen végleges pillanat.

A Krewella történetében korábban többször is volt olyan időszak, amelyet kívülről könnyű volt csúcsként értelmezni: nagy slágerek, intenzív turnézás, folyamatos megjelenések és gyorsan növekvő közönség. A látványos sikerek mögött azonban nem mindig ugyanilyen kiegyensúlyozott személyes időszakok húzódtak. A duó most inkább az emelkedések, visszaesések és újrakezdések egymásutánjaként tekint saját pályájára.

Ehhez kellett az is, hogy egy időre kiszálljanak a turnék és megjelenések állandó körforgásából. A távolság alkotói szempontból termékenynek bizonyult: a Peak már nem azt próbálja megfejteni, hogyan lehet eljutni egy következő karriermérföldkőhöz, hanem azt, hogyan lehet egyáltalán jelen maradni egy olyan világban, amely folyamatosan gyorsul.

Ez a gondolat túlmutat a zeneiparon. A lemez egyik központi témája a technológia tempója, amely egyre gyakrabban előzi meg azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek hozzá. Közben a kultúra is állandó teljesítménykényszert termel: újabb eredmény, nagyobb számok, következő célpont. A Krewella válasza nem valamiféle digitális menekülés, hanem az érzelmek tudatos felerősítése – több öröm, nagyobb figyelem, de a nehéz pillanatok teljes súlyának vállalása is.

Az album vizuális világa ugyanezt a gondolatot fordítja képekre. A fotók egy elektronikai hulladéklerakóban készültek, kidobott számítógépek, merevlemezek és elavult technikai eszközök között, amelyeket lassan visszafoglal a növényzet. Borostyán és virágok nőnek át azokon a gépeken, amelyek valaha fényképeket, üzeneteket, dalokat és személyes történeteket tároltak.

Erős kép egy olyan korszakban, amely hajlamos az új technológiát automatikusan fejlődésként kezelni. A tegnap nélkülözhetetlennek tűnő eszköze ma már elektronikai hulladék, miközben az egykor rajta tárolt emberi emlékek jelentése ettől még nem tűnik el.

Zeneileg a Peak sem marad egyetlen elektronikus műfaj keretei között. A Press Play és a the blueprint közvetlenebb popérzékenységgel dolgozik, míg a Hear Me Now és a Till It Hits a Krewella korai korszakának súlyosabb, basszusközpontú energiájából hoz vissza valamit.

A korábban megjelent Crying on the Dancefloor és Something Sacred ezzel szemben a melodic techno felé nyit, így az album inkább különböző korszakok és újabb zenei érdeklődések találkozásaként működik, mint egyetlen hangzás köré épített produkcióként.

A koncepciót legpontosabban talán maga a címadó Peak foglalja össze. A dal arról az érzésről beszél, amikor a világ gyorsabban halad, mint amennyire az ember képes lépést tartani vele, ezt a szorongást azonban fényes, lendületes elektronikus hangszerelés ellenpontozza. A feszültség nem oldódik fel: pontosan ez a lényeg.

A Peak ezért kevésbé hangzik összegzésnek, mint új helyzetjelentésnek. A Krewella számára a csúcs többé nem egyetlen pont, amelyet el kell érni, hanem az emelkedések és zuhanások folyamatos váltakozása. A negyedik album pedig nem azt állítja, hogy Jahan és Yasmine Yousaf megérkezett valahová, hanem azt, hogy továbbra is mozgásban vannak.