Claptone új fejezetet nyit a Wanderer albummal

Claptone negyedik albuma, a Wanderer ma érkezett a saját Golden Path Recordings kiadójánál, és eddigi pályájának legtisztább önmeghatározása. A maszkos német producer az elmúlt években markáns hangzásvilágot épített: öt egymást követő évig a világ #1 House DJ -je volt, megállás nélküli világturnéval és olyan kiadványokkal, amelyek a klubra kész energiát következetesen művészi fókuszú megoldásokkal egyensúlyozták. A Wanderer nem fordít hátat ennek, inkább tovább tágítja a képet: 11 tracken és gondosan összeválogatott közreműködői listán keresztül úgy ingázik fesztiválos csúcspontok és intimebb rezdülések között, hogy közben végig biztos kézzel tartja az irányt. Az album nyitószakasza rögtön megmutatja ezt az egyensúlyt. A Way Too Into You Henry Camamile-lel (Sea Girls) magabiztos, de nem teátrális énekkel indít: az indie topline táncos, nyári dallamokba simul, amelyek azonnal fesztiválszínpadért kiáltanak. Fogós, de teljesen befogadható kezdés, amely tömören összefoglalja a folyamatosan alakuló claptone-i hangzást. A Phantasy Raphaellával ehhez képest teljesen más regiszter: gitárvezérelt, ráérős, a direkt ütés helyett a groovera figyel. Tudatos visszalépés a nyitó darab fényétől, és épp ettől üt nagyobbat a kontraszt. Mire megérkezik a Turn Up The Love a Crystal Fightersszal, már kirajzolódik a lemez spektruma: teljes értékű, rádiókész single, feszes dallamvezetéssel és azonnal kapaszkodó hookkal. Ezekben a pillanatokban különösen kijön Claptone ritka érzéke ahhoz, hogyan építse körbe az éneket, meddig rétegezzen, és mikor álljon meg. A Disappear T. Westernnel frissebb atmoszférát hoz: selymesebb textúrák és lüktető szintik viszik a hátukon a dalt, miközben megmarad a jellegzetes melodikus finomság. A lemez közepe az, ahol a Wanderer a címéhez a legőszintébben igazodik. A Sandcastles Nathan Nicholsonnel finom érintésű és visszafogott; érzelmi súlya épp attól működik, hogy nem erőlködik. Négy album után Claptone pontosan érzi, mikor ér többet a visszavétel, mint a ráadás, és itt csendben, de teljesen kifizetődik. A Black & Gold Hannah Boleynnel ehhez képest filmszerűen vált: mély basszussal azonnal táncparkett-élt kap, miközben a Boleyn hangja alatti dallamfutamok történetmesélő ívet adnak a számnak. A Wanderer összességében szélesebb zenei nézőpontot mutat, de nem veszít fókuszt. Fesztiválokra termett refrének és bensőségesebb, lassabban építkező tételek váltják egymást, egy olyan producer biztos ítélőképességével, aki tudja, mikor melyik működik. Négy nagylemez után Claptone nem lezár, hanem új irányt jelöl ki – és ezúttal határozottan a saját feltételei szerint.