Közeleg a „végleges” zenefelvétel korszakának vége?

Minden zenész ismeri azt a pillanatot, amikor hónapok írása, felvétele, vágása, overdubja, keverése és masteringje után végre elhangzik: kész a master, többé senki ne nyúljon hozzá.

A hangfelvétel történetének jelentős részében ez szinte szent pillanatnak számított. A master jelentette a végleges verziót, amelyből aztán bakelit, kazetta, CD, letöltés vagy streamingkiadás készült, és amely rádióban, jukeboxban vagy éppen filmzenében is megszólalt.

A hallgatók különböző módokon fogyaszthatták ugyanazt a zenét, de a kiindulópont közös volt: ugyanaz a rögzített felvétel.

Ez az alapelv azonban hamarosan megváltozhat.

A technológia egyre inkább lehetővé teszi, hogy egy már kiadott felvétel ne feltétlenül legyen végleges. Változhat a mix, a hangszerelés, a struktúra, a hossz vagy akár az is, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az egyes részek.

A következő lépcső ennél is érdekesebb lehet. Egy dal idővel reagálhat arra, ki hallgatja, hol hallgatja, milyen napszakban vagy éppen milyen tevékenység közben. A különböző bemeneti adatok alapján ugyanaz a mű folyamatosan más formát ölthet.

Elméletileg így olyan zenék is megszülethetnek, amelyek kétszer soha nem szólalnak meg pontosan ugyanúgy.

Ez elsőre futurisztikus technológiai játéknak hangzik, valójában azonban a lemezipar egyik legalapvetőbb fogalmát kérdőjelezi meg: mi történik, ha többé nincs egyetlen definitív felvétel?

Érdemes közben arra is emlékezni, hogy a fix zene történelmileg egyáltalán nem magától értetődő. A hangrögzítés előtti évszázadokban ugyanazt a művet egy zenész vagy együttes estéről estére másképp játszhatta. Változhatott a tempó, a frazírozás, egy szóló hossza vagy akár a hangszerelés is.

Az előadók reagáltak a teremre, a közönségre és egymásra. A változás nem hiba volt, hanem maga is az előadás része.

A hangrögzítés egyik forradalmi újítása éppen az lett, hogy egyetlen zenei eseményt szinte változatlan formában újra és újra meghallgathattunk. Idővel azonban ezt a technikai képességet hajlamosak voltunk összekeverni magának a zenének a természetével.

A bakelit barázdái nem improvizálnak, ahogy a magnószalag sem változtatja meg spontán a refrént. Emiatt természetessé vált az elképzelés, hogy egy elkészült dalnak léteznie kell egy végleges, hiteles változatban.

Az új technológiák ezt fordíthatják vissza. A rögzített zene bizonyos értelemben ismét közelebb kerülhet az élő előadás logikájához: nem feltétlenül egy változatlan objektum lesz, hanem szabályok között folyamatosan alakuló mű.

Ez pedig jóval több kérdést vet fel annál, hogy izgalmasabb lesz-e a zenehallgatás. Mit jelent majd a master? Mi számít önálló kiadásnak? Hogyan számolható egy stream, ha minden lejátszás más? Hol végződik a zenemű, és hol kezdődik a szolgáltatás vagy az algoritmus?

Ezekre egyelőre nincs végleges válasz. De könnyen lehet, hogy éppen a „végleges” szó az, amelynek egyre kevesebb helye lesz a jövő hangfelvételeiben.